제발/Kérlek - JiMin

,,-Na ide figyelj csak! Jó lenne, ha befejeznéd a csúnya beszédet és a kötözködéseket, mert már nagyon elegem van belőle. Ha nem tetszik valami, akkor mehetsz apádhoz, ha meg nem, akkor én foglak itt hagyni."

Ezek a mondatok zengnek újra és újra az agyamban, amit anyám vágott hozzám azután, hogy rosszabb hangnemben szóltam a nővéremre, miután leordította a két és fél éves gyereke fejét, kitudja már, hogy születése óta hanyadjára. Mindig ezt tette, amikor valami nem tetszett neki. Én pedig már nagyon untam, hogy úgy viselkedett a saját gyermekével, mint egy kutyával, aki még ilyen bánásmódot sem érdemel, bármi rosszat is követ el. Amióta ideköltöztek hozzánk, csökkent a stressz bennem, de ha már úgy szól hozzám, felmegy bennem a pumpa és igyekszem nem egy jól bemért trágár beszédet visszaszólni neki, amire valószínűleg kapnék egy hatalmas pofont az arcomra. Ez van. Mindig is ez volt. Anyám soha nem hitt bennem, senki sem. A nővérem csak leoltani tudott, máig ezt teszi. Az anyám a nővéremet pártolja mindenben és ha valami elhatározásom volt, közömbösen felelte azt:,,-Jól van." Mintha csak le akart volna koptatni, hogy mással foglalkozzon. Csak egy teher vagyok neki és mindenki másnak is. Egyedül talán a nevelőapám ért meg engem, őt kevésbé befolyásolja anyám, és a nővérem sem kerítette őt az életébe, hogy ő is csak vele foglalkozzon. Dong Young hisz bennem, abban, hogy tehetséges vagyok és sikerül elérnem valamit az életben, ha már a Park családban nem sikerült senkinek sem. De ha a családon kívül kéne mondanom valakit, aki mindig is mellettem van, aki csodál engem, a kitartásom, a lelki erőmet, hogy nem adom fel olyan könnyen dolgokat, imádtam élni és kihasználni az élet minden egyes percét, nos ő JiMin lenne. Soha nem bánt meg egyetlen rossz szóval sem, kedves hozzám és megvéd a rossz dolgoktól, amik megsérthetnek. Viszont ettől nem tud most.

Minden, ami eddig történt velem, sérelmek, megjegyzések, rossz dolgok, azok most felszínre törtek és nedv formájában törtek fel könnycsatornáimból, mely mostanra már kipirosodott és felpuffadt, nehezen látok. Újra eszembe jut, amikor a nővéremmel vitáztunk nyáron, ugyancsak a gyereke miatt, hogy miért kiabál vele, majd én hazacsörtettem, kisírt szemekkel, szipogva a szobámba rohanva. Anyám akkor éppen a kerttel volt elfoglalva és ahogy látta, nem vagyok jól, utánam jött. Nem lettem megvigasztalva, csupán lecseszve, hogy igazán befejezhetnénk a civakodást, mert nem akar többet hallani ilyet. Hiába, ha egyszer túl őszinte vagyok.

Hat darab taknyos zsebkendő hever az asztalomon, mellettük pedig a tiszták, ha még lenne ma olyan alkalom, hogy sírógörcs tör rám. Biztosan lesz. Soha nem voltam az a tipikus gyerek, mint a többiek. Komolyabb, okosabb és magamnak való. Mondhatni antiszociális. Nem nagyon mászkálok el itthonról, barátim is csak ritkán jönnek el, mert nem nagyon hívom le őket magamhoz. Minek? Nem akarom hallgatni a kínos csöndet és ugyancsak a gép előtt lennék és nyomogatnám a billentyűzetet. Nagyon ritkán akadt olyan ember a közelemben, akivel egyezett volna a világnézetünk és a gondolkodásmódunk. Ezért nem is barátkoztam sűrűn, mégis megismerkedtem egy sráccal, akivel sok közös tulajdonságunk van.

Nagyon hűvös volt, lassan tél és én nagykabátban, hatalmas hóban sétáltam a városban és elvoltam a saját gondolataimban. Mindenféle emlék, tárgyakkal kapcsolatos adat, amik igazból semmi nagy ördöngősséget nem foglalt magába, csak eszembe jutott. Ez volt az egyik üzlettel is. Éppen egy edzőterem túlbuzgó világába pillantottam be, amikor is megakadt a szemem egy verejtékező, barnás-fekete hajú srácon, aki minden erejével küzdött azon, hogy az utolsó pár kiemelést, amit végre is hajt, majd palackjához nyúlva, lehúzza a tartalmát. Törölközőjét kezébe véve, letörli homlokát, kulcscsontját, tarkóját, és ahogy elindulna az öltözők felé, tekintetünk akaratlanul is összetalálkozik. Mindketten meglepődünk és eltátjuk szánkat, én viszont zavartan elemelem pillantásom, gyors léptekkel továbbállok. JiMin akkor nem hagyta elveszni a későbbiekben kialakuló barátságot, utánam eredt a hidegben és telefonszámot cseréltünk. Elmondhatom, hogy életemben nem voltam még öntudatomon kívül mint akkor.

A lelkemet mostanra már teljesen felemészti a bánat és a lassan, egyre hatalmasodó düh, amit érzek a két nő iránt. Halk mozdulatokkal veszem elő ágyam alól az utazótáskámat és pakolom bele pár ruhámat, egyéb tárgyaimat, amikre talán szükségem lehet, amíg meghúzom magam valahol máshol. Nem akarok itt maradni. Ebben a feszültségben nem. Felkapom bundás bélésű csukámat, és kiszaggatva a szobaajtómat a helyéről, a kabátomat lerántva a fogasról, megindulok a kijárat felé, amit nem választ el tőlem senki. A két, életemet tönkre tevő, nő, kérdésekkel bombáz, hogy mégis hova akarok menni, de én mit sem törődve velük elbaktatok a házból és igyekszem nagy lépésekkel haladni, hogyha még utánam is jönnének, ne érjenek utol. Bár kétséges, hogy ez megtörténne.

Lassan elérem azt a háztömböt, amit már annyira nagyon jól ismerek és tudom, hogy itt megnyugvást lelhetek, biztos környezetben. A kapunál csukott szemmel is ki tudnám keresni, életem megváltójának nevét, majd megnyomva a címke melletti csengőt, jelzést kapok, hogy mehetek. A lépcsőn kettesével véve a fokokat, hamar elérek a harmadik emeletre és ott egyenesen az utolsó ajtóig sétálok, ami a folyosó végén található, huszonhármas számmal. Itt is becsöngetek és várom, hogy ajtót nyisson. Hallom, hogy elhúzza az ajtózárat, majd szemem elé tárulkozik kék köntösében lévő, vizes, kócos hajú barátom.

-KiKi!? - pillant rám értetlenül, mire ledobva cuccom, szorosan megölelem és ő véve az adást, karjaiba von -Ma mostam ki az ágyneműket.

-Jól időzítettél. - fúrom fejem mellkasába, majd összeszedve maradék erőmet, elhúzódok és felkapva cuccom, beljebb megyek a lakásba.

-Öltözz le, pakolj le és a kanapén beszélgetünk. Addig megszárítom a hajam és felöltözök. - mondja és a fürdője felé lépdel.

Én így teszek és helyet foglalva a kényelmes, bézs szín kanapéján várom meg míg ő is csatlakozik hozzám.

-Mi történt? - tekintete komoly és kész minden információt elfogadni, amit én röpke öt perc alatt el is mesélek, viszont a könnyeim megint elindulnak és szárazságot hagyva maguk után az arcomon, kapok JiMinnie-től zsebkendőt, egy pohár vizet és gyógyszert a fejfájás ellen. Túl jól ismer. Elmegy egy kis kaját készíteni, hiszen ránk sötétedett, míg tovább beszélgettünk és én egyre csak észrevétlenül kapom be a gyógyszeres levélen lévő, hatalmas fehér szemeket, amiket vízzel öntözök. Bolondság és hatalmas felelőtlenség részemről, mégis csábításba estem és adódott az alkalom, bár JiMin nem hagyja hogy hasson és rögtön vacsorázni invitál, így csak felesleg volt az egész, mégis érzem, hogy lassan a hányinger rám tör és egészen a vécéig csábít, félbehagyva a kajámat. A boxert viselő srác lassan mellém sétál, újonnan egy pohár vizet nyújtva, mellé egy törölközőt is, amiket el is fogadok.

-Biztosra veszem, hogy a fejed már nem fog fájni, már csak a gyomrod.

Felegyenesedek és szégyenkezve elvonulnék, de egy hirtelen rántás miatt, a srác karjaiba kerülök.

-Nem mondtam, hogy elmehetsz. - ölel meg szorosan és egy gyengéd csókot hint ajkaimra -Még van mit kitárgyalnunk.

-Kérlek, hagyj egy kicsit! - támaszkodom meg mellkasán.

-Kérlek, ne taszíts el magadtól!