Törd be őt! - Kai

A termet friss, ablakon beszálló illat tölti meg, ami a kora tavasz idejét jelzi. Ahogy a tanármonológját hallgatom, egyre a csak a jelző hangját várom, és azt, hogy elérjem a metrót, ami a lovardáig visz.

Amint ezt kigondolom, megszólal a fülsiketítő hang, ami számomra az előadás végét jelzi.
Fénysebességgel kapom fel a füzetem és tollam, majd elköszönök barátnőmtől, szekrényemhez sietve bepakolom abba a kezemben lévő dolgaimat és lezárva azt, a telefonom a kabátom belső zsebébe mélyesztem. Órámra pillantva kissé megnyugszom, hogy még nagymama tempóval is elérem a Kwonju-ba tartó utolsó metrót. Igaz alig volt három előadás, amire be kellett mennem, de egyetemi éveim alatt ez a legjobb beosztás és végzősként talán áldást is mondhatok. A félévi vizsgák jól sikerültek, ahhoz képest, hogy nagy szenvedélyemnek hódoltam egész idő alatt.
A lovaglás a mindenem és ha nem láttam volna meg két éve a hirdetést, hogy tapasztalt kisegítőket keresnek részmunkaidőre, akkor még mindig a szüleimre támaszkodnék abban, hogy fizessék az egyetemi tanulmányaimat. Apukám koreai cégvezető lévén sok üzletet köt, anyukám pedig ebben segédkezik Amerikában. Mióta az eszemet tudom kevésbé voltak velem befogadóak a kortársaim félvérként, viszont így leszűrhettem, hogy kik azok, akik a belső tulajdonságaim miatt vannak a közelemben. A munkámban szerencsére ez semennyire nem akadály és így még inkább ragaszkodom az ott dolgozó emberekhez.

Alig negyed órámba telik, míg elérem a metrót és így is várok még, hogy a szerelvény befusson. Felszállva a félig üres kocsira, helyet foglalok, majd két megállóval arrébb leszállok és egyenesen a lépcsők felé veszem az irányt. Óriási mázli, hogy nem a külvárosban van a lovarda, így nekem is könnyebb igazodnom a menetrendhez és a beosztással sincs semmi probléma. 

Innen körülbelül jó, ha kettő kilométert kell gyalogolni, az pedig nem nagy szám.

***

Az öltözőben épp átveszem a váltóruhám, amikor egy kocsiajtó csapódást hallok meg. Kíváncsiságom felülkerekedik rajtam és mivel az öltöző ajtaja a lovarda elején van, így könnyen megleshetem, hogy kik jönnek vagy mennek. Most is így teszek és egy elég borsos árú kocsi tulajdonosait látom kiszállni a járműből. Négy velem egykorú srác, akik tökéletes külsővel rendelkeznek.
- Sophie! - hallok kopogást az ajtó másik oldaláról - Ha készen vagy készítsd elő SeungHyun-nal a négy legjobb lovat! Köszi!
- Rendben. - válaszolok főnökömnek és a csizmámat felvéve, kisietek és segítek SeungHyun-nak megtisztítani és felszerelni a lovakat.
SeungHyun több mint három éve dolgozik már itt teljes munkaidőben. Rengeteg jó tanácsot kaptam tőle, valamint vele a kezdetektől fogva jól kijövök hiába töltötte be pár hete a harmincnégyet. Első látásra nem hinné el az ember róla, hogy annyi, mert nagy fiatalos a külseje és szabad szellemű férfi.
- Tudod kik jöttek most ide? - kérdezi halk hangnemben az éppen lovat tisztító Hyun.
- Kéne tudnom? - rakom rá az egyik lovunkra, Survivor-re a nyerget - Csak kuncsaftok.
- Ahha. - nevet fel - Dél-Korea leggazdagabbjai. Marha sok pénzt fizetnek, hogy itt lovagolhassanak a legjobb lovakon. Felvetődött, hogy amelyik ló megtetszik nekik, megveszik. A főnök vacillál ezen.

- Remélem, hogy nemet mond. - ráncolom össze homlokom - Ezernyi más ló van a világon és annyival jobb lovardák mint a miénk. Nem azt mondom, hogy ez sem az, de ah... Érted mit akarok elnyöszörögni, nem?
- Volt időm megszokni. - gúnyol ki engem és gyors iramban szereljük fel a lovakat, majd vezetjük ki őket a karámokból, egészen a már kész felszerelésben lévő négy sráchoz.
- Ezek itt a négy legjobb lovaink. SeungHyun a legmegbízhatóbb munkás itt és Sophie a legügyesebb kisegítőnk. Mindketten tudják a dolgukat.
- Talán még egy tapasztaltabb munkás jobban jönne most, mint egy kisegítő. - tesz megjegyzést a hidrogén szőke hajú srác.
- Biztosíthatom a fiatal urakat, hogy nem fog gondot okozni a hölgy. - próbálja meggyőzni a főnök őket.
- Mit mondasz Kai? - kérdi az egyik barna.
- Amíg ilyen csinos lány segédkezik és tudja is a dolgát, semmi kifogásom ellene. - ahogy a hang irányába emelem tekintetem, egy eszméletlen helyes, mégis beképzelt, perverz mimikájú, barnás hajú sráccal ütközik - Ártatlan teremtésnek nézel ki.
- A látszat néha csal. - nyelvelek vele reflexből.
- Meg is találták a hangsúlyt egymást között. Remek! - csapja össze elégedetten tenyerét a főnök -Akkor én rátok bízom a fiatal urakat, én pedig mennék a dolgomra. Viszlát!
- Viszlát! - köszön el a négy srác az egyre távolodó férfitól.
- Mennyire gyakorlottak a lovaglásban a fiatal emberek? - kérdezi SeungHyun egy-egy ló kantárját fogva.
- Körülbelül tizenegy éve voltam lovagolni utoljára, még gyerekként, ahogyan a fiúk is. A napokban jutott eszembe, hogy újra el kéne járni időnként. - válaszol, a velem előbb szócsatába került srác - Elnézést, hogy be sem mutatkoztunk. Az én nevem Kim Jong In, - hajol meg illedelmesen - a szőke morcos Oh Se Hun, a csöndes barna Do Kyung Soo, és a narancsos vigyori Kim Min Seok.
- Én Kim Seung Hyun vagyok, a fiatal hölgy pedig Min Sophie. - hajolunk meg - Szerintem akkor vágjunk is bele! Szerintem sokkal kényelmesebb lenne, ha hármas csoportokba verődnénk és úgy segítenénk a fiatal urakat.
- Támogatom. - mondom monoton hangon.
- Ha a hölgynek is jó, akkor nekem tökéletes. - egyez bele Jong In is.
Úgy terveztük, hogy a késő délután folyamán tartunk egy kis versenyt, hogy melyik csapat készült fel jobban. Egy egyszerű kis ugratóverseny lenne, semmi több. Se Hun és Kyung Soo került a Seung Hyun csapatba, míg Min Seok és Jong In az enyémbe, azaz a Sophie csapatba. Igyekeztem minden tudásom átadni a legjobban a fiúknak három óra alatt, próbáltam rengeteg gyakorlatot belevinni és a régi lovaglási technikát feleleveníteni. Elég hatalmas volt a lovarda területe, ebbe két kinti futtató tartozott bele, egy a terület nyugati és egy a keleti részen, mi a keleti részt foglaltuk el.
- Fantasztikus lehet a szabadban dolgoznod. - Egy kis pihenőt tartottunk, és ismerkedtünk, beszélgettünk dolgokról, amikor Min Seok felvetette ezt a témát. - Gyönyörű ez a hely és gondolom élvezel is ide jönni minden nap.
- Valóban kellemes érzés itt lenni, és hiába van munka a lovakkal, az is boldogsággal tölt el. - helyezem el magam kényelmesen törökülésben - Egészen kisgyerekkorom óta lovagolok, mivel a szüleim akkoriban költöztek egy lovardához közeli helyhez. Minden héten elmentünk oda, már csak azért is, mert nem tudtam elszakadni egy lótól, akit sajátomként szerettem. Sajnos, akkor is elég idős volt már és amikor ötéves lettem, meghalt. A szüleim szerint sokáig zárkózott voltam és nem beszéltem sokat két héten keresztül.
- Ennyire megviselt? - lepődik meg kicsit Jong In a történetemen.
- Egy ötéves gyereket még a kedvenc barbijának az elvesztése is megríkatja, akkor egy házi állathoz hasonló teremtmény hogyne. - nézek rá cinikusan, majd hátrasandítok a mögöttem legelő lóra - Ezt a lovat is hasonlóan szeretem.

- Van neve? - kérdezi érdeklődve Min Seok.
Bólintok: - Surviver.
- Túlélő. - fordít Jong In - Mi történt vele?
- Alig egy évesen elütötte egy kocsi, akkor még nem volt a lovarda tulajdona. Nagyon kevés esélye volt a túlélésre. Ezért adta neki ezt a nevet a főnök.
- És milyen gyönyörű. - sandít rá a sötét barna szemeivel Jong In.
- Valóban. Viszont... - áll fel a földről Min Seok - Ha nem haragudtok meg, akkor elmennék egy kis vízért, mert rettentően megszomjaztam. Sietek, ahogy csak tudok. - KO-t kiköti és felülve rá a kocsijuk irányába üget, ezzel ketten maradunk a két lóval magunk mögött. Hosszú ideig csak a csönd uralkodik kettőnk között, ő elszórakozik a telefonjával, én pedig... Csak bámulok ide-oda. Rettentően zavar a csend és hiába gondolkozom, sehogy sem jut eszembe olyan érv, ami természetes csöndmegtörésnek hatna. Nem is értem igazából, hogy miért akarok vele beszélgetni, hisz maga a komor és magabiztos személye elriaszt, mégis valami vonz hozzá.
- Van valami baj? - térek észhez egyhangú kérdésétől.
- Miért? - kérdezek vissza fapofával.
- Mert olyan megrögzötten bámulsz engem pár perce, mint egy sorozatgyilkos a következő áldozatára. - jól elbambulhattam - Bár általában ezt a lányok szokták megjegyezni, amikor én teszem ezt velük.
Közelebb kúszik és teljesen a magán szférámba férkőzik. Iszonyat kellemetlen ez.
- Megtennéd, hogy nem lihegsz a nyakamba? Köszi. - egyenlítem ki a távolságot a pár perccel ezelőttire.
- Nem értem miért feszengsz. Más lányok ezt eléggé kedvelik sőt, tesznek azért, hogy a közelemben lehessenek.
- Nem vagyok olyan mint más lányok. - hangsúlyozom ki az utolsó két szót - Ha nem vetted volna észre eddig, teljesen hidegen hagysz.
- Ha tényleg hidegen hagynálak, akkor az előbb nem szuggeráltál volna úgy.
- Ha annyira tudni akarod, azon gondolkoztam, hogy... - ekkor a távolban hatalmasat dörög az ég és felpillantva már csak a sötét felhők gyülekezetét véljük felfedezni - Na már csak ez hiányzott.
- Az előbb még sütött a nap. - pislog nagyokat Jong In.
- Az időjárás kiszámíthatatlan, tesó! - tápászkodok fel a földről és felkaptam magamra a lovagló kabátom, majd a lovakhoz sétálok.
- Hova mész? - követi példám a vékony srác.
- Gondolom nem akarsz megázni. - nézek rá - Van pár száz méterre egy kisebb, elhagyatott tanya. Ott meghúzódhatunk az eső elől. A lovarda messze van, hogy odáig lovagoljunk. Reméljük nem indult el még Min Seok. - kötöm ki a lovakat és ülök fel Surviver-re.
- Hé! néz fel rám lentről Jong In - Ő velem van.
- Volt. - mondom egyszerűen - Nem mindegy, hogy most melyikre ülünk fel? Úgy sincs messze a tanya, de ha gyalog megyünk, akkor elkaphat minket az vihar. Szóval azt javaslom, hogy pattanj fel Sissy-re és induljunk már ezzel a két lóval valahova!
- Jól van, na. - hatja le fejét és meg sem mukkanva ül fel Sissy-re.
Ezután lassan elkezdünk vágtatni arra a régebbi tanyára, ahol egy család lakott. A fővárosba költöztek úgy egy éve és viszonylag jó állapotban van. 

***

- Sophie! Hoztam be egy kis fát a kandallóba. - kiabál Kai hangosan - Sophie!
- Mindjárt, csak felhívom a többieket, hogy biztonságban vagyunk, mielőtt az áram is elmegy. - tudatom vele a nappaliból, ahol a vezetékes telefonon csüngök - Légyszi, működj még!
- Sophie! - szól bele a vonal másik végéről SeungHyun - Hol vagytok?
- A régi Gong tanyában szálltunk meg, míg elvonul a vihar. Nem hittem, hogy elérünk a lovardáig száraz bőrrel, ezért eljöttünk ide. Kész túlélés lesz ezzel a gyerekkel.
- Ugyan már, kedves! - nevet fel SeungHyun. Nem értem, mi vicces ezen. - Le se vette rólad a szemét, amikor bemutatott minket a főnök. Szerintem neked sem ellenszenves.
- Miből gondolod? - nézek nagyokat magam elé.
- Eléggé elpirultál, amikor bókolt neked.
- Amikor perverz utalásokat tett a főnök előtt!?
- Csak gondold át! Nem akarsz már barátot esetleg? Ha ennyire makacs és nehezen kezelhető, akkor gondolj az új lovakra, amik így kerülnek ide. Törd be őt, Sophie! Hiszen ez a munkád.

- Most ezt komolyan gondol - ekkor a vonal megszakad - tad... Szuper!
- Beszéltél velük? - lép be a nappaliba Kai ázott hajjal.
- Már esik?
- Ez nem esik... Zuhog.

***

Már lassan egy órája ülünk a kanapén, és az óra hamarosan az este hét órát üti. A kandallóban égő tűz lobogása teljesen lefoglal, de még így is érzem, hogy Kai tekintete már jó ideje engem fürkész. Idegesítő.
- Sokáig akarsz még bámulni? - vezetem tekintetem lassan a nagy szemekkel leskelődő srácra.
- Baj, ha megnézek egy ilyen szép lány? - húzza félmosolyra vastag ajkait.
- Nem de, ha már ezt teszed, akkor úgy, hogy ne vegyem észre. - figyelmem újra a sárga és vörös árnyalataiban égő lángokra irányul, ám egy váratlan pillanatban, ajkak nyomait érzem meg arcomon, mire kezem rögtön odakapom. Meglepődötten nézek a kedvesen mosolygó, barna srácra. Most már tényleg összezavart. Egyik percben még képes a tekintetével levetkőztetni, a másikban pedig olyan, mint egy rakoncátlan kisgyerek. Nem tudom miért, de úgy érzem, meg akarom őt ismerni közelebbről is.

- Ennyire ellenedre van a közelségem? - konyul le szája.
- Nem, csak... Furcsa ez nekem. Még sosem volt, hogy srác...
- Udvarolna neked!? - fejezi be mondatom, amit nekem talán nem sikerült volna zavar nélkül befejeznem.
- Ahogy mondod. - fordítom el fejem.
- Ha gondolod... - kúszik szorosan mellém - én szívesen tenném ezt.
Komótosan emelem felé fejem és még ülve is egy fejjel magasabb nálam. Tekintete ajkaimra téved és közelít afelé. Realizálódik bennem, hogy mit akar ezzel, ám nem válik ellenemre. Sőt! Talán még hívogat is gyönyörű párnáinak íze.
Ahogy ajkaink találkoznak lassan mozogni kezdenek és kezemmel rögtön arcát fogom meg, míg ő jobb kezével megtámasztja magát, ballal pedig derekamra fog. Ahogy eltátom számat, ő nyelvével befurakszik és táncot vív nyelvemmel. Ez megy percekig, majd elválva egymástól, zavartan lehajtom fejem. Miért érzem azt, hogy ég a testem, mégis a hideg ráz?
- Nos! - emeli fel fejem - Hajlandó lennél belemenni abba, hogy megismerjük egymást?
Képtelen vagyok gondolkodni, mégis az igen felé hajolva, bólintással adom tudtára döntésem, majd újra csókban forrunk össze.