Hirtelen feltámad a szél és csak épp, hogy megtudom fogni a ruhám alját, hogy ne látszódjon ki a fehérneműm. Felpillantok az égre és elém tárulkozik a gyönyörű kék ég, amin csak úgy tündököl a hatalmas Nap. A házak és a távoli épületek csak dísznek hatnak, míg haladok felfele a lejtőn. Ez az egyik utca az, ami lejtős itt Szöul egyik szegletében. Lassan elérem Hoseok házát, lerakom a két szatyrot, amíg kiveszem zsebemből a kulcs csomót, ami a zárba tartozik.
Hogy miért van nekem kulcsom Hoseok-hoz?
Mert amíg ő dolgozik és én otthon vagyok megkért rá régebben, hogy nem-e vágnám rendbe a helységeket. Szívesen elvállaltam mert, szeretek segíteni neki. De részben azért is mert, tudom róla, hogy nagyon lusta és ha ő hozzálát a takarításhoz öt perc múlva már a gép előtt ül mondván, hogy elfáradt. Sokszor megesett már, de véget vetettem neki. Főleg, hogy mostanában elkezdett randizgatni egy lánnyal, akibe tökre beleesett. Láttam már a lány és meg kell mondjam... Nem nézem ki belőle, hogy normális lány lenne, inkább nézném másnak, de hagyjuk is. Ha neki ő tetszik, akkor én boldog vagyok.
A zár kinyílik és felkapva a szatyrokat beljebb tolakodok és bezárom magam mögött a kiskaput. Dúdolászva lépkedek végig a keskeny, kőből kirakott járdán, odaérve az ajtóhoz nehézkesen kinyitom azt és belépek. Nagy sötétség... Most, hogy gondolkozom a redőnyt sem láttam felhúzva. Lerakosgatom a szatyrokat a konyha asztalra és a szemben lévő szoba irányába veszem az ütemet. Az Hopi szobája, és még be is van csukva. Ráhelyezem a kezem a kilincsre és lassan lenyomom, a szoba üres. Az ágy is be vetetlen, dohos, gyógyszer szag van. Pedig erre az egyre figyel: Mindig kiszellőztet.
De hol van Hoseok?
Visszazárom az ajtót és végigmegyek a folyosón, annak a végében van a fürdőszoba, aminek most ajtaja félig behajtva van.
Elesett volna?
Gyorsabban odalépek és kinyitom a fürdő ajtaját. A vér is megfagy bennem, ahogy meglátom. Szívem két ütemet mintha kihagyott volna.
-HOSEOK!!! - ordítom el magam és könnyezve odaszaladok.
Ő a földön kiterülve fekszik, élettelenül...
-Hopi!! - kezdem rázogatni -Hopi kelj fel, kérlek! - sírom el magam még jobban -HALLOD??
Bal kezéhez kapok megnézve pulzusát. Még épp, hogy csak ver egyet-egyet és még sápadt, szinte szürke az arca. Kapkodva veszem elő telefonom a dzsekimből és rögtön hívom a mentőket, akik kiadnak egy két utasítást. Próbálom megőrizni a nyugalmam, de amilyen állapotban látom most Hoseokot... Nem megy. A mentősök után kikeresem JiMin számát és felcsörgöm.
-Szia KiKi...
-Gyertek Hoseok-hoz, de gyorsan!! - ezzel le is rakom a telefont.
Két kezem Hopi arcára rakom és igyekszem nem elbőgni magam, de már így is csöpögnek a sós cseppek, szóval már mindegy.
-Tartsd ki Hopi! - hullik egy könnycseppem pont az orrára -Mindjárt jönnek a mentősök és bevisznek a kórházba.
Alig telt el négy perc - ami egy örökké valóságnak felelt meg az én állapotomban - már szirénát hallottam meg. Kiszaladtam és beinvitáltam a két emberkét, akik hozták hordágyat is. Jött velük egy plusz ember és még a sofőr is. Sietősen bevezettem őket a fürdőjébe. Már alig bírtam magammal.
-Kérem kisasszony menjen kintebb, hogy felrakhassuk a beteget a hordágyra és eltudjuk szállítani. - állít félre az egyik mentős.
-Bocsánat. - törlöm le az újabb felfedezőútra indulósós könnyeket.
-Gyógyszeres dobozok találhatók a mosdókagylóba. Valószínű, hogy túladagolás. - mondja az egyik bent lévő -Ebből a gyógyszerből elvinnénk pár szemet kisasszony. Megvizsgálják az orvosok, miután kimosták a fiatal ember gyomrát.
-Az egészet vigyék el! Ne is lássam! - mondom dühösen.
-Rendben van.
Ennyivel letudja és Hoseok-ot már rakják is fel a hordágyra.
-Kezd nehezen lélegezni! Rakd rá a lélegeztetőt!
Lassan pánikba esek, de megérezve bánatom JiMin-ék lépnek be a bejáraton és azonnal idefutnak.
-KiKi mi történt? - kérdezik egy személyként.
-Valószínű, hogy gyógyszer túladagolás. - sírom el újra magam.
Látva állapotom NamJoon idejön hozzám és megölel: -Ssshhh... Nem lesz semmi baj. Hope meggyógyul és jól fogja magát érezni. Oké?
-Ühüm. - szipogok és már tolják is kifele Hoseok-ot.
***
-Ahjumma! Melyik szobában van Jung Ho Seok? - kérdezem rezzenéstelen arccal.
Már nem tudnék sírni. Teljesen kiürült a könnycsatornám.
-A 152-esben, az emeleten, balra a második ajtó. Fölé lesz írva. - mondja.
-Köszönöm. - megköszönöm és gyorsan lépkedve visszaoldalgok a fiúkhoz -Az emelten.
Ki se mondom, de már rohannak is az egyik folyosóra.
-Az emelten van!! - kiabálom utánuk és a lifthez megyek. Ők is idefutnak és így heten lépünk be az üres liftbe.
-Ez a szar sem tud gyorsabban menni? - rúg bele az oldalába TaeHyung.
-Nyugodj le Tae! - fogja meg a vállát Jin -Most a legjobb Hoseok-nak, ha pihen egy kicsit. Ha kimosták a gyomrát már nem lehet semmi komolyabb baja.
-De egyáltalán miért csinált ilyet? - kérdezi JungKook.
-Nekem van egy olyan érzésem, hogy az a kis li...
-Hagyjd YoonGi! - szólja le NamJoon -Nem is érdemes vele foglalkozni.
-Úgy érzem ti tudtok olyat, amit én nem. - pillantok rájuk, mire fülig vörösödnek.
Szóval nem tévedek sokat.
-Ezt Hoseok-nak kéne elmondani, de most, hogy... - kezd bele JiMin.
-Elkezdtek járni AhRi-val, de az a szajha megcsalta őt még aznap este. - mondja teljesen dühöngve YoonGi -És még utána jól a képébe röhögött Hope-nak!
Tényleg ennyire szerette azt a lány?
-Értem. - hajtom le a fejem.
A lift kinyílik és elsőnek lépek ki onnan elég lassan. Balra veszem az irányt és szinte azonnal meglátom azt a szobát, ahol Hopi van. Épp most jön ki az orvos.
-Jó napot doktor úr! - hajol meg Jin -Hogy van Hoseok?
-Kezd ébredezni és azt mondta, hogy egy KiKi nevű lánnyal szeretne beszélni. Ön lenne az? - néz rám és eggyel a többiek is rám pillantanak döbbent arckifejezéssel.
-Igen. - aprót bólintok.
-Akkor kérem menjen be. Viszont ne tegyen vagy mondjon semmi olyat a betegnek, ami ronthatna az állapotán.
-Alapból nem csináltam volna ilyet. - felelem pökhendin.
Jelen pillanatban nem vagyok senkivel kibékülve a fiúkon kívül. Megfontolt lépésekkel indulok az ajtóhoz és lépek be azon, majd bezárom magam mögött.
-KiKi... - hallom meg HoSeok élettelen, rekedt hangját, amitől nagyot dobban a szívem.
Ismét érzem, hogy sírnom kell pedig, már eleget tettem ma.
-Én vagyok. - mondom és leülök az ágya mellé.
Szemében látom a megkönnyebbülést és egyben az élni nem akarás fényét.
-Miért tetted? - kérdezem -Miatta?
Bűntudatosan leemeli tekintetét rólam. Megkeresem kezét és szorosan megfogom.
-Már nem bánthat. - emelem feljebb óvatosan állánál a fejét, hogy szemébe tudjak nézni.
-De már megtette. - szája sírásra áll.
-Többször már nem fogja. Ezt én garantálom neked. Ha mégis meg tenné a két kezemmel verem össze, érted?
-KiKi... - pislog ki egy könnycseppet, amit gyorsan le is törlök kezem viszont ott marad arcát simogatni -Hallottalak téged.
Hirtelen nem ugrik be miről beszél aztán megvilágosodok... Amikor térdeltem mellette.
-Nem tudtam mit érzek akkor. Fájdalmat, mert elvesztettem valakit, aki nagyon fontos számomra vagy bűntudatot, mert nem vettem észre egy olyan embert, aki világ életében törődött velem. - mély levegőt vesz -Szükségem van rád. Olyannyira, hogy ki sem tudom fejezni. Nélküled már nem tudnék élni.
Ez vicces...
-Akkor miért gyógyszerezted be magad? - simítok ki egy fekete hajtincset arcából.
-Mert akkor elvette az eszem AhRi. Kérlek KiKi... Soha ne menj el mellőlem! - ölel meg váratlanul -Szükségem van rád.
-Rendben. Nem megyek el soha. - vonom közelebb magamhoz és megpuszilom feje tetejét -Nekem is szükségem van rád.
