A zavart maknae - JungKook 2/2

-Tudod... - emeli feljebb fejét kicsit -Nekem már egy ideje tetszik valaki, viszont túl idős hozzám és nem is hiszem, hogy különösebben táplálna irántam valami érzelmet.

-Ez az akadály? - húzom fel szemöldököm -A kor?

-Is. - böki ki -A testvérem főnöke. 

-Hogyan? - esik le gondolatban az állam, ám kívülről egy nyugodtam formámat mutatom ki.

-Kedvellek noona. - jelenti ki nemes egyszerűséggel, letéve a seprűt és elém sétál -Egy jó ideje.

Hova lett az a mimóza gimis srác, akit megismertem?

-De mégis... Hogyan? És miért? - hebegek ezúttal én pironkodva és már készülnék lelépni, de JungKook utánam kap és lefogva csuklóimat, a falnak nyom.

-Eddig nem volt merszem elmondani, de a téma késztetett rá. - egyre közelebb hajol fülemhez és halkan belesuttog -Bocsánat, hogy eddig álcáztam a jó kisfiút. Innentől magamat fogom adni.

-Mi... - belekezdeni sincs időm a mondatomba, mert követelőzően hajol ajkaimra és törtetőként kutakodik be nyelvemhez. Késztetést érzek, hogy viszonozzam gesztusait és nem is tétovázva ezen, átadom magam minden érzésnek és ahogy enged a szorításon, kapok az alkalmon. Egyik kezemmel puha hajtengerébe túrok, másikkal ellenállhatatlan hátát simogatom, míg ő fenekemet és oldalamat kényezteti.

-JungKook... - szakadnék el tőle, de nem enged el és fogaival a számat kezdi harapdálni.

Ellöki magát a faltól velem együtt, közben újra csatát vív nyelvemmel, majd egészen elvezet az egyik pultig, ahova felültet.

-Várj! - állítom meg -Ezt itt nem szabad.

-Akarlak noona. - suttogja szenvedéllyel teli hangon a fülembe, amitől kiráz a hideg.

-Akkor sem lehet. - ugrok le a pultról és az irodám felé veszem az irányt. Ég a testem és nem tudok mit tenni ez ellen.

A helységben a fogashoz érve felkapom magamra a kabátom és a táskám, majd visszasétálva a sütőkhöz, megnyugodva észlelem, hogy JungKook eltűnt. Már azon is megfordult a fejem, hogy úgy kell majd kitoloncolnom innen, de nem kellett ehhez folyamodnom.

Minden ajtót bezárok és ellenőrzöm, majd lemegyek a parkolóba, ahol egyedül már az én kocsim áll. Kinyitom, beszállok, beindítom és elindulok hazafele, ahol rögtön az ágyamba fekszek. Úgy érzem, hogy reggel mindent elintézek legfeljebb hamarabb kelek fel.

***

-Lily-ah! - lép mellém JungWon -Beszélhetnénk?

-Természetesen. - mondom és a nagy folyosón állunk meg -Mi a gond?

-Nincs gond, csak tegnap valami érdekeset mondott az öcsém. - neveti el kissé magát, de komolyságát próbálja elővenni.

-Tegnap? - kérdezem vissza félve. Ha elmondta azt, ami történt, engem JungWon elevenen felnyársal.

-Azt mondta szerelmes beléd. - végül mégis elmosolyogja magát, én pedig lefagyok -És engedélyt kért tőlem, hogy több is legyen köztetek, mint főnök-alkalmazott viszony.

-Tőled? - tátom el a számat. Jesszus, ez mennyire kínos.

-Igen. - teszi zsebre kezeit -Nem tudtam mit reagálni, ezért haladékot kértem, hogy átgondoljam. Persze azért, hogy ezt elmondjam neked és beszéljétek meg. Természetesen érdekel, hogy milyen barátnője lesz az öcsémnek, ám azt sohasem gondoltam, hogy pont a főnököm lesz az, akibe beleszeret.

-Hát én nem tudok ehhez mit szólni. - sóhajtok egy nagyot, magam elé meredve -Nem akarom őt megbántani.

-Tudom és én azt javasolnám, mint legjobb barátod és oppa-d, hogy hallgass az érzéseidre...! - keresi meg tekintetem és magabiztos hangsúllyal próbálja meg a lelket bennem tartani -Ha úgy alakulna, hogy összejöttök... Akkor mindenképp én legyek az első, aki megtudja. - kacsint és nevetve visszamegy a sütikhez, engem pedig kételyek között hagy szenvedni a folyosón.

Remek! Most aztán nagy bajban vagyok. Hat évvel vagyok idősebb nála, viszont ez nem nagyon jelentene gondot, ha épp nem az alkalmazottamnak készülne.

***

Három kopogást észlelek az ajtó felől és beinvitálva tovább tárgyalom a következő torta rendelését telefonon keresztül. JungKook csöndben leül a kanapéra, és amíg beszélgetek egy szót sem szól, inkább figyel engem. Ahogy megszakítom ügyfelemmel a vonalat egy sóhaj kíséretében pillantok rá.

-A bátyád mondta, hogy beszéltél vele tegnap. - kezdek bele a már most nyomasztó beszélgetésbe -Nem tudom mit mondjak a történtek után.

-Csak gondolj az érzéseidre! - mondja úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné. Össze vagyok zavarodva. Nem tudom mit érzek.

-Nem tudom. - temetem bele tenyereimbe az arcomat. Legszívesebben sírnék, hogy megkönnyebbüljek.

-Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok neked. - érzem meg hatalmas tenyerének melengető érzését hátamon, amitől végigfut rajtam a hideg vagy hatszor.

-Hogy vagy képes ilyet kiváltani belőlem? - nézek rá kimérten, majd felállva a székemből elé állok -Próbáljuk meg!

-T-Tényleg? - kerekedik ki szeme és akad el a szava.

-Igen. - bólintok, mire hirtelen magához ránt és újra birtokba veszi ajkaimat.

A zavart maknae - JungKook 1/2

Masszív, fekete bőrkabát, alatta egy sima, szintén fekete póló a hozzá passzoló nadrággal, ébenfekete haj, ami tökéletesen be van állítva és az az ellenállhatatlan babaarc, ami fiatal lányok százát képes lenne a bugyijába élveztetni. Ez lenne az egyik alkalmazottam testvére, aki meglehetősen sűrűn boldogít minket a sütödében. Hiába én vagyok a főnök, én kapom a legtöbb csípős megjegyzést tőle, ám mindig bocsánatot kér, ha zárórakor itt marad. Nincs ellenemre, mert alapjáraton véve egy normális és csendes srác, jó társaság, viszont néha eléggé útban van, amit meg is jegyzek, erre persze rögtön leül valahova, ahol kevés munkás fordul meg és várja a bátyját, aki mint süteménykészítőként dolgozik a cukrászdában. Amellett, hogy csak téblábol az öccse, olykor be is segít ebbe-abba. Felvetettem már neki az ötletet, hogy esetleg dolgozhatna itt mint futár, hiszen meg van a jogosítványa és most végzi el a gimnázium utolsó évét, tehát mondhatni meg lenne a lehetősége, mégsem élt vele. Azt vallja, hogy van egy dolog, ami miatt nem akar itt dolgozni. Hogy az a bátyja lenne, nem tudom. Talán feszülten érezné magát a legfiatalabbként itt, ráadásul a testvére is szemmel tartaná, szóval nem kizárt az eset.

-JungWon! Ugyanúgy öt kanál cukrot raktál ebbe? - kérdezem a szemben lévő asztalnál munkálkodó alkalmazottamat.

-Igen. - válaszol egyhangúan.

-Akkor nem értem. Én nem érzem az ízeket? - motyogom magamnak.

Hirtelen egy kezet látok meg, ami egy iPhone-t helyez le az asztalra, majd magam mellé pillantva újra abba a sötétbarna szempárba nézek bele, ami másodpercek alatt pír juttat az arcomra. A tekintete belelát a lelkembe. 

-Megkóstolhatom én is? - mutat ujjával a nagy edényben lévő maszlagra.

Bólintok, mire mutatóujjával egy kicsit kikanalaz belőle és megízlelgeti.

-Édesnek kell lennie, enyhe citromos beütéssel.

-Akkor pont jó. - ereszt el egy halvány mosolyt és lopva egy kicsit még, arrébb áll.

-Lehet a reggeli kávé miatt érzem..? - fogom meg az edényt és a nagy mixerhez viszem, ahol beállítva az időt, hagyom hadd dolgozzon.

Végignézve a társaságon, büszke főnöknek tudhatom magam. Egy szorgos, összeszedett csapatot tartok a kezemben, akik boldogok, hogy itt dolgozhatnak és én szintúgy örülök, hogy felvettem őket. Három éve megy az üzlet és semmi panaszom nem lehet, mert mind a vendégek elégedettek, a munkásaim is és én is.

Visszaemlékszem, amikor JungWon-t felvettem, már másnapra JungKook bejárt és itt figyelte a bátyját, amikor végzett az iskolában. Soha nem jött vele egy fiú haverja sem, mindig és kizárólag egyedül jelent, jelen meg és marad záróráig. Van, hogy azután is itt tartózkodik és segít nekem összepakolni, feltakarítani, amibe a bátyja nem szól bele, mert örült, hogy elfoglalja magát valamivel. Késő este tanul mindig, mert nem fog az agya, ha rögtön hazamegy és nekikezd a tanulásnak. Ezt még ő ecsetelte nekem, amikor kérdeztem erről.

-Noona! - hallom meg mögülem a hangját, amitől csöppet megugrok erre ő felkuncog -Beszélhetnénk egy kicsit?

-Öhm... - nézek körbe gyorsan, hogy nem-e kell valakinek segíteni, de mindenki végzi a rá kiszabott munkát -Persze. Menjünk az irodámba!

Egyetért és elindulunk az egyel lentebb lévő emeleten lévő irodámba, ahol helyet nyújtok neki a kanapén és én a szemben elhelyezkedő fotelba ülök le.

-Miről szeretnél beszélni? - küldök felé egy mosolyt.

-A nemrégiben felajánlott futár állásról lenne szó. - kezdi piszkálni ujjait, miközben ajkait rágcsálja.

-Szeretnél munkába állni? - térek a lényegre.

-Igen. - kapja fel fejét -A giminek is vége lassan és én nem tudom mit kezdjek magammal. Tehetetlennek érzem magam.

-Rendben. Én csak örülök neki, szükség van még emberre és nagyon jól jössz most. - állok fel helyemről és felírom a jegyzeteimbe, hogy ezt intézzem el még a hét folyamán -Remélhetőleg nem felejtem el és legkésőbb jövőhéten munkába is állhatsz.

-Az szuper lenne. - pattan fel helyéről és mellém sietve, szorosan magához ölel -Köszönöm, noona!

A levegő is megakad bennem, ahogy megérzem hátamon kezei melegségét, teste közelségét és nyakamra áramló leheletét. A szívem hevesebben ver, elkezdek remegni, félek, hogy megérzi. Miért vált ki ilyen érzést belőlem? Hiszen... Fiatalabb nálam.

-Öhm... JungKook! - nyekergem halkan, mire rögtön elhúzódik és szemügyre vehetem vörös arcát.

-Bocsánat. - hajol meg és sebesen kiviharzik a helységből. Mi volt ez?

-Vissza a munkához. - rázom meg kissé a fejem és telefonért kapva, rögtön tárcsázom a munkaellátó központot, hogy munkát adjak a fiatalabbik Jeon fiúnak.

***

Záróra van. A többiek most mentek el haza egy kemény, sűrű nap után. Ismét a legjobbat hozták ki magukból. A Jeon testvérek egyike most kezdett el felseperni a sütő részben, miközben én a falna dőlve figyelem őt. Elég fiatal, viszonylag okos és jó fittségben van. Remélem jól összpontosít majd munka közben, úgy mint a testvére. Bár nagyon sok mindenben különböznek.

Míg JungWon közvetlen, hamar beilleszkedő, társaságkedvelő típus, addig JungKook visszahúzódó, csendes, magának való. Viszont tisztelettudó, amit nagyon szeretek benne. Mostanában itt, keleten is kezd ,,divattá" válni, hogy egyre szenvtelenebbek a tinédzserek, pedig ez az, amit nagyon szerettem ebben a kultúrában. De hát... Az emberek változnak. Nem lehet ezzel mit kezdeni.

-Noona, nem vagy fáradt? - kérdezi felém pillantva JungKook.

-Nem, miért?

-Öö... Csak kérdeztem. - fordul el zavartan, mire egy elég kínos és személyes kérdés fogalmazódik meg bennem, amit kényszernek érzek megtudni.

-JungKook! - megszólításomra rám kapja a fejét -Van barátnőd?

-Ez hogyan jön ide, noona? - kezd el vörösödni az arca.

-Csak pusztán kíváncsiság. Semmi több. - rántom meg a vállam -Persze, ha neked kellemetlen, akkor nem kell válaszolnod.

-Nem, nincs barátnőm. - hajtja le a fejét.

-És nem is akartál soha sem? - folytatom a kérdezősködést.

-Tudod... - emeli feljebb fejét kicsit -Nekem már egy ideje tetszik valaki, viszont túl idős hozzám és nem is hiszem, hogy különösebben táplálna irántam valami érzelmet.

-Ez az akadály? - húzom fel szemöldököm -A kor?

-Is. - böki ki -A testvérem főnöke.

제발/Kérlek - JiMin

,,-Na ide figyelj csak! Jó lenne, ha befejeznéd a csúnya beszédet és a kötözködéseket, mert már nagyon elegem van belőle. Ha nem tetszik valami, akkor mehetsz apádhoz, ha meg nem, akkor én foglak itt hagyni."

Ezek a mondatok zengnek újra és újra az agyamban, amit anyám vágott hozzám azután, hogy rosszabb hangnemben szóltam a nővéremre, miután leordította a két és fél éves gyereke fejét, kitudja már, hogy születése óta hanyadjára. Mindig ezt tette, amikor valami nem tetszett neki. Én pedig már nagyon untam, hogy úgy viselkedett a saját gyermekével, mint egy kutyával, aki még ilyen bánásmódot sem érdemel, bármi rosszat is követ el. Amióta ideköltöztek hozzánk, csökkent a stressz bennem, de ha már úgy szól hozzám, felmegy bennem a pumpa és igyekszem nem egy jól bemért trágár beszédet visszaszólni neki, amire valószínűleg kapnék egy hatalmas pofont az arcomra. Ez van. Mindig is ez volt. Anyám soha nem hitt bennem, senki sem. A nővérem csak leoltani tudott, máig ezt teszi. Az anyám a nővéremet pártolja mindenben és ha valami elhatározásom volt, közömbösen felelte azt:,,-Jól van." Mintha csak le akart volna koptatni, hogy mással foglalkozzon. Csak egy teher vagyok neki és mindenki másnak is. Egyedül talán a nevelőapám ért meg engem, őt kevésbé befolyásolja anyám, és a nővérem sem kerítette őt az életébe, hogy ő is csak vele foglalkozzon. Dong Young hisz bennem, abban, hogy tehetséges vagyok és sikerül elérnem valamit az életben, ha már a Park családban nem sikerült senkinek sem. De ha a családon kívül kéne mondanom valakit, aki mindig is mellettem van, aki csodál engem, a kitartásom, a lelki erőmet, hogy nem adom fel olyan könnyen dolgokat, imádtam élni és kihasználni az élet minden egyes percét, nos ő JiMin lenne. Soha nem bánt meg egyetlen rossz szóval sem, kedves hozzám és megvéd a rossz dolgoktól, amik megsérthetnek. Viszont ettől nem tud most.

Minden, ami eddig történt velem, sérelmek, megjegyzések, rossz dolgok, azok most felszínre törtek és nedv formájában törtek fel könnycsatornáimból, mely mostanra már kipirosodott és felpuffadt, nehezen látok. Újra eszembe jut, amikor a nővéremmel vitáztunk nyáron, ugyancsak a gyereke miatt, hogy miért kiabál vele, majd én hazacsörtettem, kisírt szemekkel, szipogva a szobámba rohanva. Anyám akkor éppen a kerttel volt elfoglalva és ahogy látta, nem vagyok jól, utánam jött. Nem lettem megvigasztalva, csupán lecseszve, hogy igazán befejezhetnénk a civakodást, mert nem akar többet hallani ilyet. Hiába, ha egyszer túl őszinte vagyok.

Hat darab taknyos zsebkendő hever az asztalomon, mellettük pedig a tiszták, ha még lenne ma olyan alkalom, hogy sírógörcs tör rám. Biztosan lesz. Soha nem voltam az a tipikus gyerek, mint a többiek. Komolyabb, okosabb és magamnak való. Mondhatni antiszociális. Nem nagyon mászkálok el itthonról, barátim is csak ritkán jönnek el, mert nem nagyon hívom le őket magamhoz. Minek? Nem akarom hallgatni a kínos csöndet és ugyancsak a gép előtt lennék és nyomogatnám a billentyűzetet. Nagyon ritkán akadt olyan ember a közelemben, akivel egyezett volna a világnézetünk és a gondolkodásmódunk. Ezért nem is barátkoztam sűrűn, mégis megismerkedtem egy sráccal, akivel sok közös tulajdonságunk van.

Nagyon hűvös volt, lassan tél és én nagykabátban, hatalmas hóban sétáltam a városban és elvoltam a saját gondolataimban. Mindenféle emlék, tárgyakkal kapcsolatos adat, amik igazból semmi nagy ördöngősséget nem foglalt magába, csak eszembe jutott. Ez volt az egyik üzlettel is. Éppen egy edzőterem túlbuzgó világába pillantottam be, amikor is megakadt a szemem egy verejtékező, barnás-fekete hajú srácon, aki minden erejével küzdött azon, hogy az utolsó pár kiemelést, amit végre is hajt, majd palackjához nyúlva, lehúzza a tartalmát. Törölközőjét kezébe véve, letörli homlokát, kulcscsontját, tarkóját, és ahogy elindulna az öltözők felé, tekintetünk akaratlanul is összetalálkozik. Mindketten meglepődünk és eltátjuk szánkat, én viszont zavartan elemelem pillantásom, gyors léptekkel továbbállok. JiMin akkor nem hagyta elveszni a későbbiekben kialakuló barátságot, utánam eredt a hidegben és telefonszámot cseréltünk. Elmondhatom, hogy életemben nem voltam még öntudatomon kívül mint akkor.

A lelkemet mostanra már teljesen felemészti a bánat és a lassan, egyre hatalmasodó düh, amit érzek a két nő iránt. Halk mozdulatokkal veszem elő ágyam alól az utazótáskámat és pakolom bele pár ruhámat, egyéb tárgyaimat, amikre talán szükségem lehet, amíg meghúzom magam valahol máshol. Nem akarok itt maradni. Ebben a feszültségben nem. Felkapom bundás bélésű csukámat, és kiszaggatva a szobaajtómat a helyéről, a kabátomat lerántva a fogasról, megindulok a kijárat felé, amit nem választ el tőlem senki. A két, életemet tönkre tevő, nő, kérdésekkel bombáz, hogy mégis hova akarok menni, de én mit sem törődve velük elbaktatok a házból és igyekszem nagy lépésekkel haladni, hogyha még utánam is jönnének, ne érjenek utol. Bár kétséges, hogy ez megtörténne.

Lassan elérem azt a háztömböt, amit már annyira nagyon jól ismerek és tudom, hogy itt megnyugvást lelhetek, biztos környezetben. A kapunál csukott szemmel is ki tudnám keresni, életem megváltójának nevét, majd megnyomva a címke melletti csengőt, jelzést kapok, hogy mehetek. A lépcsőn kettesével véve a fokokat, hamar elérek a harmadik emeletre és ott egyenesen az utolsó ajtóig sétálok, ami a folyosó végén található, huszonhármas számmal. Itt is becsöngetek és várom, hogy ajtót nyisson. Hallom, hogy elhúzza az ajtózárat, majd szemem elé tárulkozik kék köntösében lévő, vizes, kócos hajú barátom.

-KiKi!? - pillant rám értetlenül, mire ledobva cuccom, szorosan megölelem és ő véve az adást, karjaiba von -Ma mostam ki az ágyneműket.

-Jól időzítettél. - fúrom fejem mellkasába, majd összeszedve maradék erőmet, elhúzódok és felkapva cuccom, beljebb megyek a lakásba.

-Öltözz le, pakolj le és a kanapén beszélgetünk. Addig megszárítom a hajam és felöltözök. - mondja és a fürdője felé lépdel.

Én így teszek és helyet foglalva a kényelmes, bézs szín kanapéján várom meg míg ő is csatlakozik hozzám.

-Mi történt? - tekintete komoly és kész minden információt elfogadni, amit én röpke öt perc alatt el is mesélek, viszont a könnyeim megint elindulnak és szárazságot hagyva maguk után az arcomon, kapok JiMinnie-től zsebkendőt, egy pohár vizet és gyógyszert a fejfájás ellen. Túl jól ismer. Elmegy egy kis kaját készíteni, hiszen ránk sötétedett, míg tovább beszélgettünk és én egyre csak észrevétlenül kapom be a gyógyszeres levélen lévő, hatalmas fehér szemeket, amiket vízzel öntözök. Bolondság és hatalmas felelőtlenség részemről, mégis csábításba estem és adódott az alkalom, bár JiMin nem hagyja hogy hasson és rögtön vacsorázni invitál, így csak felesleg volt az egész, mégis érzem, hogy lassan a hányinger rám tör és egészen a vécéig csábít, félbehagyva a kajámat. A boxert viselő srác lassan mellém sétál, újonnan egy pohár vizet nyújtva, mellé egy törölközőt is, amiket el is fogadok.

-Biztosra veszem, hogy a fejed már nem fog fájni, már csak a gyomrod.

Felegyenesedek és szégyenkezve elvonulnék, de egy hirtelen rántás miatt, a srác karjaiba kerülök.

-Nem mondtam, hogy elmehetsz. - ölel meg szorosan és egy gyengéd csókot hint ajkaimra -Még van mit kitárgyalnunk.

-Kérlek, hagyj egy kicsit! - támaszkodom meg mellkasán.

-Kérlek, ne taszíts el magadtól!