Amikor ápolt hajad összekuszálódva omlik homlokodra és takarja el halványan a bőrfelületet. Amikor ébredéskor képpel köszöntöd az embert, és ahogy akaratlanul is gubancos hajkoronádra téved a tekintetem, olyan könnyedséggel túrnék bele, hogy élvezet lenne más szemével nézni. Mikor a vékony tincsek között kúszik végig, ujjak párjai, megirigylendő szépség.
Amikor tökéletes füleidet, apró karika fülbevaló díszíti, csodás látvány kelt. Közelebb hajolva szemlélhetném azokat a finom íveket, ahova suttognám neked szánt szebbnél-szebb, negédes szavakat, hogy mennyire, de mennyire kívánlak.
Amikor azokba a csillogó szemeidbe nézek és látom benne az akaraterőt, ami hajt, és sosem tántorít el célodtól. Én is meg szeretném tapasztalni azokból a barna kincsekből, amik hálából, köszönetből sós könnycseppeket hullajtanak azoknak az embereknek, akik karriere kezdete óta támogatják őket. Látni akarom, hogyan tekintesz az életre, a benne lévő akadályokra és a megoldásra. Ahogyan vékony vonallá húzódnak boldogságod közben és pici párnák keletkeznek alattuk, az olyan könnyfakasztó.
Amikor szélesedő, pisze orrodra téved tekintetem, újra el fog a mosolyoghatnék, mert oly’ aranyos és puszilni való, hogy nem lehet mit hozzáfűzni. Egyszerűen imádom.
Amikor vékony, mégis telt, pirosló ajkaid vonzanak, a szívem hevesen dobog és kitörni készül mellkasomból. Csókolni, becézgetni való, vagy pusztán csak teljes figyelemmel lehetne megtisztelni.
Amikor formás arcvonaladon végighúznám ujjaimat, vér buggyanna ki ereimből, olyan tökéletesen éles. Az a csodás orca, mely egy csecsemőével vetekedhetne, és ha a hideg veszi körül, kipirul.
Amikor vastag nyakad nem fedi semmi és fejed elfordítva, ütőered halvány vonala rajzolódik ki bőrödön. Ahogyan kulcscsontod szétfeszíti a vékony anyagot, és vállaid támasztják azt, lázba hoz.
Amikor törékeny karjaid fedetlenül kandikálnak ki a felsődből, és látom minden egyes porcikádat, egészen vézna csuklóidig, melyekből csontos, formás, vastag ezüstgyűrűkkel díszített ujjaid törtetőként markolják meg azt az íróeszközt, amivel létezésed okait vésed le egy-egy papír fecnire.
Amikor gizda lábaidat öleli közbe az a fekete, bőrszerelés, ami alakot ad azoknak, őrületbe kergetve egyeseket, köztük engem is. Akármilyennek is véled én ugyanúgy vélekedek rólad, és oda meg vissza vagyok mindenedért.
Hogy ezeket a sorokat miért írtam neked? Csupán azért, hogy tudd, mindig lesz egy valaki, aki a végsőkig kitart, támogat és szeret téged mindenféle hátsó szándék nélkül. Hiába választ el minket kilométerek ezrei, mégis érzem, hogy a kötelék köztünk egy életre megmarad, és sohasem szakad el. Ez lenne az a bizonyos piros fonál? Lehet.
Ha egyszer találkozni fogok veled, el fogom mondani, hogy egy csodálatra méltó ember vagy, aki rendíthetetlenül áll az első helyen nálam. Aki kivívta a tiszteletem, akit a világon legjobban szeretek, akivel szívesen beszélgetnék naphosszakat bármilyen témákról. Én szívesen elmondanám, hogy a halálomig küzdeni fogok a céljaim elérésében, mert a sorok beszélnek, és ahogyan leírtad, elmesélted ezeket a sorokat, egy ragyogó fénysugár kerített a hatalmába, amiből nem tudok és nem is akarok kilépni. Én csak meg szeretném köszönni, hogy vagy és ezt az utat választottad, mert ha nem követted volna az álmaidat, nekem sem lennének most álmaim, amiért harcolok.
Hogy miért gyűlnek könnyek a szemembe, ha téged is könnyezni látlak? Mert szeretlek…
