The passage of time - Optional bias

A szoba, ahol ülök kong az ürességtől nélküle. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzelemmentesen folytatódik az életem, ha nem lesz velem. Néha még előtör a keserűség, amit nem tudok eltakarni. A szemében láttam a napfény sugarának csodálatos fényét, az arcán azt a csodás és egyben ellenállhatatlan mosolyt, miként felém küldte. Bőrének puhasága, kezének bizsergető tapintása, ahogy hozzámért. Az önfeledt nevetése, a hangja, amely elindított bennem egy lavinát, amit nem lehet megállítani. Ahogy megölel és a fülembe suttogja szenvedélyes hangon: ,,-Szeretlek." Ez mind már elmúlt. Nincs többé. Amikor autóba szállva elmentünk piknikezni, csak úgy a folyóhoz és ott töltöttük az egész napunkat. Estére pedig borral ünnepeltük meg a három éves évfordulónkat, ez is bizonyította, hogy szerelmünk határtalan. Csak feküdtünk a sötét, csillagos ég alatt a pokrócon, fejem a karján pihent és kezem hasán csücsült, jó szorosan körbeölelve azt. Úgy átérezném még azokat a pillanatokat, amikor a szabadnapunkon együtt pihentük ki a fárasztó napok fáradalmait, takaróba bújva. A karjaiban megnyugvást találtam, a közelében éreztem, hogy senki sem tud bántani. Ahogy rám nézett tudtam, hogy ez a kapcsolatot senki nem tudja elrontani, mert a ragaszkodás, a szerelem, olyan mértékben nagy, hogy egy mérőműszer kiakadna mérés közben. Ahogy ölelt, miközben feküdtünk simogatta vállam, karom, ahogy suttogott a fülembe... Olyan jó érzés volt. Ezeket a pillanatokra a szoba mind visszaemlékszik, arra is, amikor szorongva letérdelt elém, megköszörülte torkát és feltette a kérdést: ,,-Hozzám jössz feleségül?"

A boldogság csillogó köde vett körül engem. Hát még amikor anyuval,a nővéremmel és az ő édesanyjával mentünk ruhát vásárolni. Hiába nem engedtem beleszólást a ruha stílusát illetően, mégis fontos volt a véleményük. Nagyon fontos. Amikor együtt választottuk ki a díszítést a kerthez megfelelően, amikor a tortát és az ételeket válogattuk és amikor az öltönyöket nézegettük. Bár volt, hogy nem tetszett neki az én ízlésem, mégis megegyeztünk. Elérkeztünk az esküvő napjához. Ha azt mondom, hogy minden a feje tetején állt, akkor nem hazudok. Nemhogy mi voltunk idegesek és izgatottak, hanem anyuék és mindenki más. Az idő nekünk kedvezett és gondtalanul lezajlott minden. Az oltárnál - hiába nem vagyok és voltam ideges típus - azt hittem, hogy ott helyben összesek idegességemben. Viszont mikor kimondta azt a szót, már semmi nem akadályozhatott meg, hogy véghez vigyük ezt. Az aznapi éjszaka, amit vele töltöttem, már a nászéjszakán feledhetetlenül élvezetes volt. Nem lehet az ilyet elfelejteni csak olyan könnyen, annyi idő van rá, hogy élvezhessük, de valahogy mégis kevés rá. Hazaérkezvén a nászútról sok dolgot kellett elintéznünk, nekem itthon volt sok munkám, neki külföldön, de még ez sem okozott köztünk feszültséget, a távolság csupán egy szó, ami számunkra csak a semmi. Szerettük egymást és ez volt a lényeg. Két hétig volt távol tőlem és hiába nem olyan sok idő, nekem mégis az volt, hiszen ragaszkodtam hozzá. Aztán telefonált, hogy már elindultak Japánból és repülőre ültek. Bárcsak ne tették volna... Vártam és a munkatársai családjai is ezt tették, de a gép még két óra múlva sem szállt le. Még az este bekapcsoltam a tévét, hátha csak vihar miatt nem engedték elindulni őket, de nem... A gép, amire felszálltak meghibásodott és a tengerbe zuhant rengeteg ember halálát okozva. Én döbbenetemben azt sem tudtam, hogy sírjak, vagy a földön vergődjek. Milyen sablonos, igaz? Ennyi dolgot átéltünk boldogan, akadályok nélkül és erre jön ez a monstrum, ami elszakít minket egymástól. Számítani lehetett ilyenre, de nem gondoltam volna, hogy tényleg elérkezne egy ilyen pillanat. 

Hát így történt, hogy most én itt ülök és forgatom ujjamon az ezüstgyűrűmet, amit soha nem vettem és nem is fogok levenni. Talán a fájdalom, ami körbevesz az idő múlásával eltűnik, de addig is a saját bujaságom vezetett helyzetben fogok heverészni. Az idő múlásával minden elmúlik és begyógyítja a nagyon friss, elmúlhatatlannak tűnő sebeket is.